AZ ÍR FORRADALOM
A regényben Nyugat-Corkra összpontosítottam, a gyönyörű, tengerparti megyére Írország délnyugati részén, ahol élek. Mivel a karantén kellős közepén voltunk, a barátaimhoz meg a szomszédjaimhoz fordultam, és nekiláttam, hogy többet megtudjak Írország közelmúltbeli történelméről. E történelem legmeghatározóbb eleme az a heves vágy volt, hogy az ország függetlenedjen a Brit Birodalomtól, amely több mint hétszáz éven át, az angol-normann invázió óta uralma alatt tartotta ezt a vidéket. A 20. században Nyugat-Cork meghatározó szerepet játszott a függetlenségi harcban, és a regénybéli Murphy családot azokról a családokról mintáztam, akik oly bátran harcoltak és oly sokat veszítettek a forradalomban.
Írország már hosszú évek óta szorgalmazta az önrendelkezés valamilyen formáját, különösen az első világháború kitörése előtt. Amikor ezt a kérést a brit parlament elutasította, az Ír Köztársasági Testvériség úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi az ügyet, és megtervezett egy felkelést.
A lázadók 1916. április 24-én elfoglalták a dublini főposta épületét és más stratégiai fontosságú épületeket. Patrick Pearse, a lázadók vezetője felolvasta a kiáltványát, amelyben független köztársasággá nyilvánította Írországot.
Szabadulása után az újonnan alakult Dàil Éireann (ír nemzetgyűlés) ranglétráján lépkedett felfelé, amíg végül pénzügyminiszter nem lett. Amikor 1919 januárjában megkezdődött az angol–ír háború, az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) hírszerzési főnöke lett, és jelentős szerepet játszott a brit csapatok ellen alkalmazott gerillaharc megszervezésében. Collinst „Mick” vagy „Nagy Bajtárs” néven emlegették, és nagy tisztelettel és csodálattal vették körül (ahogy Hannah is A hetedik nővér történetében).
1921. március 19-én, amikor éppen egy „biztonságos házban” lábadozott a britek elleni rajtaütésben szerzett sérüléseiből, a házat körülvették a britek. Miközben próbált elmenekülni, hogy mentse az őt bújtató családot, lelőtték. A holttestét a Cumann na mBanhoz tartozó nők titokban megszerezték, hogy eltemethessék a clogagh-i temetőben.
Amikor 1921 júniusában végre bejelentették a fegyverszünetet, Michael Collins Londonba utazott, hogy tárgyaljon David Lloyd George brit miniszterelnökkel a megállapodás részleteiről. Ahogy arról A hetedik nővér történetében is írtam, az így létrejött angol-ír egyezmény vegyes fogadtatásra talált: bár véget vetett a háborúnak, Írország északi részének egy részét az Egyesült Királysághoz csatolták, Dél-Írország pedig megmaradt „domíniumnak”, vagyis gyakorlatilag továbbra is a Brit Nemzetközösség része volt. Az ír önkéntesek nem ezért az egyezményért harcoltak, és amiért az életüket áldozták, így polgárháború tört ki a békemegállapodás támogatói és az ellenzői között.
A kutatómunkám talán legtragikusabb része az volt, amikor megtudtam, hogy az egyezmény és az Írország jövőjével kapcsolatos elképzelések családokat is szétszakítottak.
Sean és Tom Hales
A hetedik nővér történetében feltűnnek a Hales testvérek, akik szintén Nyugat-Cork fiai. Több testvérükkel együtt bátran harcoltak, és kiemelkedő szerepet játszottak a küzdelemben egészen addig, amíg Tomot 1920 júliusában el nem fogták, meg nem kínozták és be nem börtönözték.
Tom 1922 decemberében, az egyezmény megkötése után szabadult, és egy megosztott Nyugat-Corkba tért vissza. Meggyőződéses republikánusként nem tudta elfogadni a szerződés feltételeit, és úgy érezte, hogy Michael Collins elárulta. Sean ezzel szemben az egyezménypárti kormány mellé állt, és úgy látta, hogy a megállapodás egy lépés a valódi céljuk, az egyesült ír köztársaság felé. Így a testvérek egymás ellen fordultak a háborúban. Az ír polgárháború 1922 júniusától 1923 májusáig tartott.
A mai napig bizonytalan, hogy ki adta le a gyilkos lövést, bár a bizonyítékok „Sonny” O’Neill felé mutatnak, aki képzett mesterlövész volt, és részt vett a rajtaütésben (és aki röviden A hetedik nővér történetében is megjelenik).
Ahogy a polgárháború folytatódott, sokasodtak a tragédiák, és Sean Halest alig néhány héttel később lelőtték Dublinban.
Írország 1949-ben köztársaság lesz
Bár 1922 után a Brit Nemzetközösség domíniumaként minden ír állampolgár brit alattvaló maradt, és továbbra is a király volt az államfő, 1936-ra az ír alkotmányból szinte minden, az uralkodóra vonatkozó utalást töröltek.
Végül 1948-ban az ír köztársaságról szóló törvény rendelkezett a király Írországgal kapcsolatos fennmaradó funkcióinak megszüntetéséről, ettől kezdve Írország elnöke gyakorolta ezeket a funkciókat a király helyett, így Írország teljesen független köztársasággá vált.