Lucindáról

Írországban születtem, és hatéves koromig egy Drumbeg nevű kis faluban éltem. Ekkor Angliába költöztünk, így már ott kezdtem az iskolát. Gyermekkoromban, ha épp nem olvastam, írtam, vagy balettórán voltam, akkor mihelyt hazaértem az iskolából, magamra öltöttem édesanyám egyik régi báli ruháját, és azt játszottam, hogy hercegnő vagyok. Hetekig elszórakoztattam magam egy-egy ilyen kitalált történettel. Teljesen a képzeletem teremtette világban éltem. És ez azóta sem sokat változott!

Kilenc hónaposan

Kilencévesen gyilkos kislányt alakítok az Elátkozottak gyermekeiben

Az édesapám nagyon sokat utazott, és gyakran volt távol a családtól: elég titokzatosnak tűnt, az anyámmal meg a nővéremmel nem igazán tudtuk, mivel is foglalkozik, amikor nem volt otthon. Ahogy A hét nővér-sorozatban Pa Saltot a lányai, mi is izgatottan vártuk őt, hogy hazaérkezzen: mindig hozott nekünk valami ajándékot az egzotikus országból, ahol éppen járt. Nagyon szerény és bölcs ember volt, és mindenekfelett arra tanított, hogy a takarítónőtől a királynőig mindenkit egyforma tisztelet illet meg. Sajnos tíz éve váratlanul elhunyt: úgy éreztem, megszakad a szívem az elvesztése miatt érzett fájdalomtól.

Az iskolában jól tanultam, de nem tartoztam a „népszerű” diákok közé, mivel az éjszakai bárok helyett inkább a Victoria and Albert Museum poros kiállítótermeibe jártam. Egyébként is nagyon lefoglalt a balett meg a színészet. Az édesanyám korábban színésznő volt, a nagymamám operaénekesnő, a nagybátyám pedig a Covent Garden-i Royal Opera House fővilágosítója. A véremben van a színház.

Bomber lányának szerepében az Auf Wiedersehen, Pet című sorozatban

Tizennégy évesen Londonba költöztem, ahol tánc- és színművészeti iskolába jártam. Tizenhat évesen főszerepet kaptam a The Story of the Treasure Seekers (A kincskeresők története) című BBC-sorozatban. A következő hét évben színházi és tévés szerepeket vállaltam, például én alakítottam Tracy Busbridge-ot, Bomber lányát az Auf Wiedersehen, Pet című kultikus sorozatban. Férjhez mentem egy színészhez, akivel egy barkácsáruház reklámjának a forgatásán ismerkedtem meg.

Huszonhárom évesen elkaptam a Pfeiffer-féle mirigylázat, és a betegség alatt sokáig nyomtam az ágyat. Ismét a képzelőerőm segített leküzdeni az ágynyugalom jelentette unalmat, és a betegség alatt megírtam a Lovers and Players (Szeretők és játékosok) című első könyvemet. Az egyik barátom elolvasta, elküldte egy irodalmi ügynöknek, aki a legnagyobb meglepetésemre és örömömre egy három könyvre szóló szerződést kötött velem. És hogy milyen váratlan fordulatokat produkál az élet: épp egy órával a könyvbemutató előtt tudtam meg, hogy az első gyermekemet, Harryt várom. Akkor nem koccintok pezsgővel!

Az első könyvem könyvbemutatóján: ekkor már várandós voltam Harryvel.

Ezután szinte minden évben írtam egy könyvet, és életet adtam egy gyermeknek. A nyolcadik könyv után úgy döntöttem, szünetet tartok. Ezalatt éltem Írországban, majd visszaköltöztem Angliába; hat hónapos szenvedélyes románc után hozzámentem Stephenhöz, majd hét csodálatos évet töltöttem az oldalán feleségként és anyaként. Aztán, miközben a Noddy, Barney és a The Wiggles című sorozatokban szerepeltem, írtam három könyvet: egy családregényt, egy szépirodalmi művet és egy krimit. Az egyik, a The Olive Tree (Az olajfa) már megjelent, egy másikon pedig épp most végzem a megjelenés előtti utolsó simításokat. Ez is azt bizonyítja, hogy semmi sem felesleges, amit csinálsz; habár a krimimet még mindig nem merem megmutatni senkinek!

Amikor Kit, a kisfiam, elkezdte az iskolát, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy egy újabb könyvet írjak, amelyet ezúttal nem csak én olvasnék. Többször is szenvedtem az RSI-től (repetitive strain injury, azaz ismétlődő terhelés okozta sérülés), de ennél fontosabb, hogy képtelen vagyok egy helyben ülni a számítógép előtt, egyrészt a hiperaktivitásom miatt, másrészt mert igen fontos számomra a mozgás. Ez még azokból az időkből maradt meg, amikor balettoztam. Így elhatároztam, hogy veszek egy diktafont, és megtanítom magamat könyvet „beszélni”. Eleinte elég nehezen ment, részben azért, mert meglehetősen idiótának éreztem magam, ahogy egész nap magamban beszéltem. Ráadásul a gyerekek nagyon viccesnek találták, hogy a központozást is rámondtam a diktafonra. Azonban minél többet „írtam” ily módon, annál egyszerűbbnek és természetesebbnek tűnt a dolog. Elvégre a történetmesélés művészete is így született meg, a történeteket is szájról szájra adták tovább, nem szóról szóra. További pozitívum, hogy így nem voltam többé hozzáláncolva az íróasztalhoz: kimehettem a házból a természetbe, az egyik legfőbb ihletforrásomhoz.

Úgy döntöttem, nem veszem figyelembe, hogy miféle a könyvekből kel el a legtöbb példány, hanem inkább egy olyan regényt írok, amit én magam is szívesen olvasnék. Egy két szálon, két különböző időben futó történetet, amely olyan helyeken játszódik, amiket ismerek és szeretek. Így született meg a The Orchid House (Az orchideaház). Emlékszem, miután átadtam az ügynökömnek Londonban, kisétáltam az irodából, és azt gondoltam, ha egyetlen kiadó sem veszi meg, abbahagyom az írást, és inkább pszichológiából szerzek diplomát. A jelentkezési lapok még mindig az íróasztalom fiókjában hevernek. Teljes megdöbbenésemre azonban egy héten belül több ajánlatot is kaptam különféle kiadóktól. A könyvből 3,5 millió példány kelt el, és a toplisták élére került szerte a világon. Utána megírtam A meredély szélént, a Fény az ablak mögöttet és az Éjféli rózsát – mindhárom nemzetközi bestseller lett.

Ezen a ponton a kiadóim elkezdtek érdeklődni az után a nyolc könyv után, amiket korábban Lucinda Edmonds néven írtam, mivel már egyiket sem lehetett kapni. Le kellett mennem a pincébe, hogy felhozzam az ott tárolt példányokat. Pókhálók meg egérürülék borította őket, és meglehetősen ideges voltam amiatt, hogy el kell küldenem e köteteket. Több kiadóm is újra ki akarta adni a korai regényeimet, így hát nekiláttam, hogy mindet újraszerkesszem.

Aztán 2012-ben, újév napján az éjszakai eget bámultam, és hirtelen ihletet kaptam: egy ambiciózus, többkötetes könyvsorozat terve jelent meg előttem, amely többé-kevésbé A hét nővér-csillaghalmazt övező legendákon alapszik. A regények örökbe fogadott nővérek útját követnék nyomon, ahogy keresztül-kasul bejárják a földet, miközben a múltjuk után kutatnak. És szerepelne a sorozatban egy rejtélyes apa is, akit Pa Saltnak hívnak. Így született meg A hét nővér-sorozat.

Egy hollywoodi cég, a Raffaella Productions megvette a tévés jogokat, és egy többévados tévésorozatot forgatnak belőle. Természetesen egy kis időbe beletelik majd, amíg egy ilyen hatalmas munkával végeznek, de fantasztikus lesz egy nap a képernyőn viszontlátni Pa Saltot és a lányait.

További információért kattintson ide.

Amikor épp nem írok, utazom, vagy a gyermekeimmel foglalkozom, szeretek olyan könyveket olvasni, amiket nem én írtam, egy-egy pohár provence-i rozé társaságában.

A gyermekeimmel és Stephennel